Róna Péter:
A magyar ember élete gyakorlatilag kapcsolatrendszere megszervezéséből áll. Természetesen a gazdaság sem különb. Ezért írtam: meg kell dőlnie. Pécsett az egyetem gazdasági tanácsának vagyok az alelnöke. Tudja, mi történik, ha nézetkülönbség támad a karok között? Mindenki rohan Pestre a szakállamtitkárhoz. Aki persze nem magával a problémával foglalkozik, hanem a minisztérium kapcsolati hálójának karbantartásával. Döbbenetes. És ez megy mindenütt. Hozok egy saját példát. Sokáig éltem Amerikában, amikor hazatelepültem, honosítani kívántam a jogosítványomat. Kaposváron lakom, van ott egy kis birtokom, bementem a helyi okmányirodába, és átnyújtottam az ügyintézőnek a New York-i jogsimat, hogy szeretnék egy magyart is. Azt a választ kaptam, hogy nem tud segíteni, tegyem le itthon is a vizsgát. De hát, hölgyem – szólok én –, létezik egy államközi megállapodás az USA és Magyarország között, tessék, itt a weboldal címe, csak rá kell kattintani... „Lesz szíves odébb állni, ne szórakozzon velem, hosszú a sor, ismétlem, tegye le azt a vizsgát.” Mesélem otthon a lovászlánynak, mi történt...
Lovászlánynak?
Lovászlánynak. Szeretek lovagolni... Na, szóval mondja nekem a lovászlány, hogy a hivatalban dolgozik a keresztanyja, megkérdezi tőle, mit lehet tenni. A keresztanya el is intézte, hogy az okmányiroda vezetője útbaigazítást kérjen Budapesttől. Budapest pedig elmagyarázta neki, hogy igazam van, mire szépen megkaptam a magyar jogosítványt.
Kár, hogy nincs mindenkinek lovászlánya.
Valamilyen lovászlánya szinte mindenkinek van – és az ismerős ismerősének az ismerőse elintéz valamit, ami egyébként járna. A magyar politika is lovászlányok játéka: kizárólag kapcsolatrendszerben gondolkodik. Ezért vélem úgy, hogy visszavonhatatlanul megbukott. Sajnos hiányzik az a szellemi infrastruktúra, amely visszaterelné a helyes útra a politikusokat. Nincs, aki kiigazítson, nincs, aki azt mondaná, hogy nagy marhaság, amit most csinálsz, miniszterelnök úr.
